Bezzeg Gyula fotóművész lenyűgözően őszinte portrésorozata a Vajdasági vagyok című fotókiállítás nem csupán arcok gyűjteménye, hanem a kisebbségi lét, a szülőföldhöz való makacs ragaszkodás és a közös sors vizuális lenyomata.
Antóci Dorottya
Antóci Dorottya vagyok, kilencvenhat január negyedikén születtem. Vajdaságban, Martonoson nőttem fel, most Budapesten fejezem a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakát. Több vajdasági amatőr színjátszó csoportba volt szerencsém tartozni, innen eddig egyenes út vezetett a Vígszínházba, ahol gyakornok vagyok. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium képzőművészeti tagozata és az amatőr színjátszás is nagy szabadságot adott, amiből felnőni, ha csak kicsit is, de nehéz. Otthon szerettem bele a színházba, és ezt az élményt igyekszem átmenteni a mostani életembe. Fontosnak tartom a hozott tapasztalatok használatát, azt, ha valaki önazonos. Erről meg az jut eszembe, létezik-e az a szó, hogy önfazonos?
Bakos Árpád
Mit írjon egy zenész magáról? Szóljon ez a pár sor róla vagy a zenéről, amit játszik? Ha önmagáról ír, olybá tűnhet, mintha a zene csak másodlagos lenne a számára. Zenémről írni pedig úgy gondolom, felesleges, hiszen az önmagáért beszél. Aki meghallgat, rám talál a dalaimban. Aki így megtalál, az megértheti zenémet. Ez ennyire egyszerű.
Bálind István
Az nem úgy van, hogy mások festik a rossz képeket, én meg a jókat.
Fontos, hogy hibázzak és tévedjek, aminek a felismeréséhez szüntelenül ott kell, hogy lebegjen a kérdés: valóban ez lenne a teljes igazság? Kockázat és rizikó nélkül nem megy. Értelmetlen. Minden alkalommal meg kell járni az utat, egyébként minden megreked az önismétlés szintjén. Annak viszont csak akkor van értelme, ha az a szándék. Volt ilyen. Kilenc, negyven, 5+4, stb. egyforma festmény, nem nyomat.
Találd meg azt az eszközt, amivel jót tehetsz. Ha asztalos vagy, csináld meg a legjobb széket, ha szakács vagy, főzd meg a legjobb levest, ha művész vagy, alkoss bármit, hogy megtörténjen valami, amit te szeretnél, hogy megtörténjen, hogy a jó megtörténjen. Ez legyen a te hozzájárulásod. Minden tőled függ!
Engem nem az örömfestészet motivál, hanem az egyén helyzetének és lelkiállapotának meghatározása egy adott közösségben. A bizonytalanság, a félelem, a válsághelyzetek. A környezet folyamatos átalakulása, újabbnál újabb érzéseket tép fel az emberben, melyekre válaszokat kell adni. Választ az ember három nagy félelmére: fájdalom, szenvedés, halál és megtalálni az élhető minimumot. Nekem minden erről szól. Amit ezen a téren teszek, az a változó világ és a személyes erőfeszítésem közös szüleménye.
„A kortárs művészet igazi célja, hogy mű-helyzetet teremtsen” mondja Nicolas Bruno. Számomra fontos, hogy a mű olyan hatással legyen a nézőre, hogy reakcióit maga az élmény és ne a gondolat vezérelje.
Még valami:
1832, Ada, Magyar Királyság
1892, Ada, Osztrák-Magyar Monarchia
1921, Ada, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság
1953, Ada, Jugoszlávia / ekkor és itt születtem.
Bicskei István – Bütyök
Nyári nap sütötte az oromhegyesi lankákat. Dél volt. A Kávai-tanyán ebéd utáni borozgatás. Suttyó gyerekek hemperegtek a földre terített subán. Az egyiket a gang közepére szólította az öreg, és a zsíros, megviselt kalapját a fejébe nyomta. No, szavalj valamit! A gyerek csurgóra tolta a kalapot, majd szavalni kezdett valami lóról, a gazdájáról, majd a vers végén földhöz vágta a kalapot: úgy legyen! No ebből komédiás lesz, mondta Kávai Péter Pál öregapám. Úgy lett! Onnan indultam el a tanya melletti mély útból, megkerülve a világot, tanulva, tanítva, jó emberekkel, mesterekkel kutatva, válaszokat keresve az univerzum kérdéseire! Kik vagyunk? Merre tartunk? Merre kéne tartani, hogy igazán jó úton járjunk? A szeretet útján… a szeretetén… Még nem ért véget az út… még nem…
Celler Kiss Tamás
Celler Kiss Tamás vagyok, vajdasági magyar költő és újságíró. Szenttamáson nőttem fel, jelenleg Szabadkán élek, de a munkám miatt folyamatosan a vajdasági települések között ingázom. Az átmeneti állapotok és a határhelyzetek foglalkoztatnak: a látható és a láthatatlan világ közötti vékony vonal.
Az írás számomra elsősorban figyelem. Mindig azt érzem, hogy az élet több annál, mint amit első pillantásra látni lehet belőle, és a költészet egyik feladata éppen a rejtett rétegek megérintése.
Verseimben egyszerre van jelen a személyes és a közösségi tapasztalat. Foglalkoztat a családi örökség, a történelem nyoma az emberi sorsokon, de ugyanennyire érdekelnek a belső tájak is: az emlékezet működése, az identitás kérdései, a hit, a veszteség, a remény, valamint az önmeghaladás lehetőségei. Gyakran érzem úgy, hogy az alkotás nem válaszokat ad, hanem pontos kérdéseket tesz fel.
Költőként nem világmagyarázatot keresek, hanem összefüggéseket. Az érdekel, hogyan kapcsolódik össze egy ember élete a családja történetével, egy város a múltjával, egy pillanat az örökkévalósággal.
Hiszek abban, hogy a versek képesek elcsendesíteni bennünket ebben a zajos világban, és segítenek újra kapcsolatba kerülni azokkal a mélyebb rétegekkel, amelyekből a történeteink, hiedelmeink és mítoszaink erednek.
Csorba Lóránt – Lóci
Csorba Lóci vagyok, elsősorban a Lóci játszik zenekar vezetőjeként és dalszerzőjeként definiálom magam. Zentán születtem, de már közel harminc éve Budapesten élek. Észrevettem magamon, hogy mindenben a sztorit keresem, és a dalokban is mindig történeteket találok és írok. Hiszem, hogy nincs olyan unalmas ember, akinek ne lenne legalább egy jó elmesélnivalója, így szívesen találkozom mindenkivel, és a régi barátokkal is újra meg újra. Jelenleg azon dolgozom, hogy megírjam a 2020-as évek legjobb magyar lemezét.
Döbrei Dénes
Sikoly a születés, lehelet a távozás, egyensúlyozás az ittlét.
Határ mellett, Horgoson születtem, határ mellett, Kelebián élek.
Amíg Franciaországban dolgoztam, sok határon átléptem.
Itthon folytatom színházi munkám, és határtalan szeretlek!
Góbi Rita
A tánc az életem – szeretem, imádom, minden pillanatban velem van, boldog vagyok tőle. A tánccal kommunikálok és általa élem meg a felhőtlen szabadságot, szárnyalást, a kreativitás tetőfokát. Alkotás közben a legbelsőbb énemmel találkozom, a színpadon pedig a közönséggel osztom meg a bennem rejlő gondolatokat.
A gyökerek Tiszakálmánfalvához (Budiszavához) kötnek, amikor erre gondolok, mindig megdobban a szívem. Már több mint 20 éve élek Budapesten, de még mindig honvágyam van.
Góli Kornélia
Kornéliának hívnak, de jobban szeretem, ha Nellinek szólítanak. Szabadkán születtem, most is itt élek. Közben kicsit elköltöztem ide, aztán elköltöztem oda… De csak itthon vagyok igazán otthon. Mikor kicsi voltam és megkérdezték:
– Mi leszel, ha nagy leszel?
– Tanító néni!
– (nevetve) Minden kislány tanító néni akar lenni…
De én tényleg az akartam lenni! Amikor kicsit nagyobb lettem, felfedeztem a színházat. Akkor meg az akartam lenni, „színházas”. De olyan, aki nincs a színpadon, mert én nem akarok a színpadon lenni! Nyomozni kezdtem és rájöttem, hogy van élet a színpadon kívül is. És amikor már elég nagy lettem, és döntenem kellett, akkor a színházat választottam a tanítás helyett. Jó döntés volt! Izgalmas, változatos, kreatív munka. Dramaturgnak lenni annyi, mint bíbelődni a „mit”-tel és a „hogyan”-nal és nem csak akkor, ha van szöveg! Sok színházban dolgoztam, nagyszerű művészekkel. És amikor már nagyon felnőtt lettem, akkor találkozott a két álmom: a tanítás és a színház. Az Újvidéki Művészeti Akadémia tanára vagyok.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem:
– Te már rájöttél az élet értelmére?
-Igen.
-Na?
– A boldogság.
– (gúnyosan nevet)
– (félre) Inkább mondtam volna, hogy negyvenkettő!
Hajdú Tamás
1988-ban születtem, Újvidéken. Tizenévesen találkoztam először a színházzal és valamiért már akkor eldöntöttem, hogy ezen az úton fogok haladni. Holott semmit nem tudtam róla. De egyáltalán nem bánom. Ennek így kellett történnie.
Huszonévesen úgy gondoltam, hogy soha nem megyek el Újvidékről. Szeretem azt a várost. Most mégis Szabadkán élek. Hiányzik a folyó. Itt találkoztam a feleségemmel, és nemsokára megszületik Júlia, a második kislányunk. Most ez tölti ki a mindennapjaimat. Ennek is így kellett történnie.
Hernyák Zsóka
Zentán születtem. Akkor már eleve Hernyák voltam, néhány nappal később Zsóka is lettem. Azóta huszonkilenc év telt el, és együtt használom ezt a két nevet. Valahogy így:
– Jó napot kívánok! Hernyák Zsóka vagyok.
Temerinben jártam oviba. Volt két képzeletbeli barátom. Egy panda és egy bagoly. Amikor Szabadkára költöztünk, ők Temerinben maradtak. Szerintem ez nem az én bajom. Szegeden jártam egyetemre, majd néhány évig Zentán éltem. Hentesekkel ismerkedtem, és kolbásszal ettem a kerítést. Írtam egy könyvet. Kettő lett belőle. A második megjelenés előtt áll. Jelenleg Szabadkán élek. Majd meglátjuk, mi lesz.
K. Kovács Ákos
Voltam vajdasági, lettem pesti. S bármennyire szeretnék is, nem fogom letagadni egyiket sem.
Mezei Kinga
„Tisza partján lakom”, és gyerekkorom óta zene szól a fejemben. Zene, népzene, magyar népi ének. Olyan kötelékek ezek, melyek végigkísérnek, megszólalásra, alkotásra serkentenek. Belőlük élednek a képek, a mozdulatok, hangulatok, érzések – mindazok a dolgok, melyeknek összjátékából, összecsengetéséből színház születhet. Színház, ami számomra a csodával határos. Mégha olykor úgy is érzem, elviselhetetlen, embert próbáló, áldozatokat követelő és irgalmatlan. Aztán egy alkotói folyamat végén ott áll az ember a láthatatlan falnak valamelyik felén, néha jelmezben remegve az előtérben, olykor a nézőtéren, vagy a színfalak mögül kukkolva, és mindent „megbocsát”… mert ez a hivatás gyönyörű, kreatív és felemelő, és mert bele van sűrítve minden, amit az ember érzelmi síkon – akár egy emberélet alatt – átélhet, sőt benne van az is, ami a valóságban nem lehet a miénk, csupán fikció, mégis megélhető, megalkotható és másoknak átadható ott, akkor, és csakis akkor, csakis abban a színházi pillanatban.
Molnár Edvárd
Molnár Edvárd szabadkai fotográfus (fény, kép, ész) vagyok. Színház, jazz, sajtó, szubjektív valóság. Szabadkán élek egyre növekvő, gyarapodó családommal. Szeretek képekkel (álló és mozgó) kommunikálni, megmutatni a világnak egy-egy szeletkéjét. Ez lett a foglalkozásom. Beszélni is szeretek. Sokat. Írni viszont nem. Nehezemre esik. Most csak Gyula barátom kedvéért tettem.
Nagy Kornélia
Szabadkán születtem 1995 augusztusában. Pécsett lett belőlem grafikus, s most Budapesten élek. Nagyon nehezemre esik magamról írni, azért, amiért képeimnek se szeretek címet adni – mert azzal behatárolom őket. Amit szívesen megfogalmazok magamról, az az, hogy szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, mert jó helyre, jó családba születtem. Szerencsés vagyok, mert nagyon sok csodálatos embert ismertem meg, akik inspiráltak, tanítottak és rengeteg szeretetet adtak nekem. Ezt a sok jót szeretném viszonozni. Nagyon szerencsés vagyok, mert már korán megtaláltam valamit, amit szeretek, amivel sokat foglalkozhatok, és ami másoknak is tetszik. Egy módot, amivel kifejezhetem magam, s boldoggá tesz. Szerencsés vagyok, mert abból élek, amit szeretek. Nyitott szívvel élhetek s a lelkemből dolgozhatok. Sokszor azt érzem, hogy a képeim nem is belőlem jönnek, hanem rajtam keresztül. Szeretem azt hinni, hogy jófelé haladunk, s ehhez igyekszem hozzájárulni. Minél több szépet adni a világnak.
Oláh Dóri
Oláh Dóri vagyok, eredetileg kanizsai, viszont jelenleg, sok más opció után, átmenetileg Budapesten élek.
Az egészségesnél többet rajzolok. Úgy gondolom, ameddig engem szórakoztat, amin dolgozom, jó eséllyel mást is fog, legalább egy kicsit – vagyis hát remélem.
Ózsvár ’Agyag’ Péter
Ózsvár Péter, sokaknak Agyag Peti.
Nyolc–tíz éves koromban apám azt tartotta rólam, hogy hazudós vagyok, mert kapásból meg tudtam mondani például a japán külügyminiszter nevét. A másik fő oka az állításának az volt, hogy én azt mondtam magamról, búvár vagyok, a Pannon-tenger búvára. Ez utóbbiban mai napig hiszek.
Gyerekként minden fát, madarat, növényt a fejemben felruháztam tengeri kinézettel. Ez néha olyan jól sikerült, ha hagytak elmélázni, hogy a lényekből meséket szőttem a képzeletemben. Gigászi ráják vibráltak a délibábban, mozdulatlanul ülő bíbicek a bemeredt szürke gémek között.
A mérhetetlen idő, az ősiség a mai napig is izgalomban tart. Az ősi korok, a régmúlt nyomait legjobban az agyag őrizte meg. Én ennek az agyagnak a megformálásával próbálom formába önteni, amit gondolok, amit fontosnak tartok a világunkról, a természetről − ami az egyetlen biztos pont, míg teljesen el nem rontjuk.
Az agyag regél az ősidők embereinek életéről, akik itt éltek, az agyagedényeiken keresztül látszik, milyen közel álltak a természethez, és mennyire ismerték azt. A Duna-Tisza köze nagyon sokszor kiürült, csak jeleket hagytak az ősök. Ezeket próbálom kiolvasni, azt a szellemet meglelni, ami a népekkel eltűnt, de az agyagban mégis ottmaradt.
Sóti Juli
Mint a búgócsiga, csak pörgök, pörgök, lelassulok, majd új lendületet veszek. Vajdaság a táptalajom, de napos helyen, kellő öntözéssel máshol is eléldegélek, csak legyen ott egy jó csapat, persze zenészek és a párom, a család, a barátaim, a természet, szóval akkor mégiscsak maradnék, ha lehet. Ha még lennének karavánok, akkor abban élnék, így az autóban a bőrönddel ingázom át az életem: Ada – Szabadka – Becse – Kanizsa – Újvidék – Budapest – Zenta – Szeged. Először biciklin jöttek az ötletek, majd vonaton, most meg diktafonnal vezetek és dúdolom az új dallamokat. Egy kanál vihar + két kanál kitartás + sok jó ember közös energiája = Sin Seekas.
A tetkó, amit nem kell magamra varratni, mert belülről jövő és örök.
Süveges Eta
🖤Kishegyesen születtem 1929. december 11-én.
Már kislány koromban valami kis ismeretem volt a színjátékról, előadásról, mert az édesapám lelkes műkedvelő volt, és az édesanyámmal jártunk előadásokat nézni. Majd évekkel később, az Ifjúsági Szervezetben, ahol szintén voltak előadások, bemutató előtt az egyik lány visszaadta a szerepét, melyet én vállaltam el, hogy az előadás bemutatóját meg lehessen tartani. Talán valamit láthatott bennem a rendező, mert a következő színdarabban én kaptam a főszerepet. Négy évig voltam szorgos tagja a műkedvelő csoportnak, sok szép előadásban játszottam és nemcsak népszínművekben, hanem modernebb darabokban is.
Az Amatőr Színházak egyik fesztiválján talált rám Dimitrijevics Mara, aki akkortájt alapította meg a Topolyai Járási Magyar Népszínházat. A fesztivál adta lehetőségeket is kihasználva válogatta és szervezte a társulatának tagjait. Így lettem hivatásos színésznő 1951-ben.
Sok szép, jó darabot játszottunk. Vidékjáró színház voltunk, sokat dolgoztunk, nagyon összetartó társulat voltunk. Sok szép szerepet játszottam. Majd a járások átszervezése után, a szabadkaihoz tartoztunk, a két színház egyesült és így lettünk többen is a Szabadkai Népszínház magyar társulatának tagjai 1960-ban. A topolyai színházat megszüntették.
Soha sem voltak ábrándjaim különböző szerepek után. Mindig az volt a fontos, hogy nekem mi a feladatom, és ezt minél hitelesebben véghezvigyem, akár kicsi vagy nagyobb szerep esetében is. Szerettem olyan rendezővel dolgozni, aki ki tudta hozni a színészből mindazt, ami benne rejlett. Szerettem az olyan partnereket, akikkel együtt lehetett megtalálni, felszínre hozni szerepünk lényegét és továbbadni a nézőknek. Szerettem a közönséget. Mindig igyekeztem tisztán, érthetően átadni a szerepem lényegét, hogy értsék, mit miért teszek, mi a színdarab célja és mondanivalója. Persze volt olyan is, hogy a szerep nem az én személyiségemet kívánta, de akkor igyekeztem a partnereimet segíteni abban, hogy a szerepformálásukat minél jobban teljesítsék. Elmarasztaló kritikát sohasem kaptam.
Az évek múlásával a szerepkör is változott, de az én hitem, ragaszkodásom a hivatásomhoz nem.🖤
Nyugodjon békében.
Zsáki István
Fenyvesi Ottó írta 1974-ben, hogy Zsáki István képein a vajdasági táj átka ül.
„Zsáki nem volt az egyetlen, akinek tájképeit megszállta a pusztulás gyászos hangulata. […]
Képein az anyag és a szellem örökös viadalát űzi. A táj legtöbbször a kozmikus semmiből emelkedik ki. Az ősmassza a vásznak alján sávként húzódó fehérségből türemkedik fel, s az alaktalanság lépcsőzetein túljutva nyeri el azt a felismerhető formát, amit esztétikai értelemben is tájnak lehet nevezni. […] Zsáki mesterien ötvözi egymásba az enformel, a tasizmus, a realizmus és a mértani absztrakció történeti stílusát. A megállapodottságra és helyhezkötöttségre utaló földrögök és barázdák szivacsos szerkezete a végtelen síkság távlataiban alaktalan masszává gyúródik, a mindenkori matéria ikonikus jelképévé keményedik. […] Anyag és szellem, mozdulatlanság és mozdulat, fizikum és psziché ütköztetése egy kiforrott, kiegyensúlyozott festőművész vásznain.” (Szombathy Bálint)
Zsáki István 1942-ben Topolyán született, tanulmányait Prištinában végezte 1967-ben. Most is Topolyán él és alkot.
