Névadónk

 

SZEKERES LÁSZLÓ
- életrajz -


Szabadkán született 1931. szeptember 12-én, Zimonyban hunyt el 1997. december 27-én - Szülővárosában végezte az általános iskolát és a gimnáziumot, egyetemi oklevelet pedig a ljubljanai Bölcsészettudományi Kar Régészeti Tanszékén szerzett 1957-ben - Évekig a szabadkai Városi Múzeum direktora, első embere volt - Azt vallotta, hogy a „művészietlen lapályon” sok az emlék, múltunk tárgyi bizonyítéka - Szekeres László múltba néző régész volt, roppant ambiciózus muzeológus, aki a legnehezebb, legveszélyesebb években, helyzetekben is hitt abban, hogy minden nehézség elhárítható - Csalódott mindenben és mindenkiben akkor, amikor a hatvanas évek végén megszületett az ún. „kultúr(a)rendezési” terv, és annak megvalósítása során a Városházát egyszerűen átminősítették kultúrotthonná - Sok tennivalója akadt a hetvenes években, amikor egymás után fedték fel a régészeti lelőhelyeket Észak-Bácskában. Néhány jelentős ásatás Szekeres László nevéhez fűződik - 1995-ben a szabadkai önkormányzat tisztviselője volt (nem sokáig).
1985 őszén, amikor emberségünkben, magyarságunkban megaláztak bennünket, amikor a város elöljárói Szabadkára cipeltették a csizmás hadúrt, amikor a remegve-nyílva, vágytól elégett fiatal színészek lelkiismeret-furdalással küszködve vetették magukat alá a diktátumnak - mert hiszen megmondták az elvtársak: „Ha nem fogadjátok el a belgrádi mágus munkaprogramját, az utcán találjátok magatokat” - Nos, akkor, egy délelőtt Lévay Endre, aki a múltban a magyar társulat alkalmi dramaturgjaként dolgozott velünk a 7 Nap szerkesztőségében, megkérdezte tőlem: „Mit csinálnak veletek?”. Megvontam a vállamat, s már rohantam is le a Városháza lépcsőin az utcára, és ott összefutottam Szekeres Lászlóval. Arckifejezése csupa aggódás, csupa kétely volt. Ő is megkérdezte tőlem: „Mit csinálnak veletek?” Újabb vállvonogatás, és már tovább is álltam. Hogy szégyellem magam! Szekeres Laci akkor még azt is mondta a vállamat veregetve: „Ne feledd, hogy a jelen azért magában hordozza a jövő reményét, csíráját a szépnek, ne csüggedjetek”. Minden ember másképpen érkezett ebbe az átforduló-átfordító történelmi, színháztörténelmi pillanatba. Van, akinek előrelépést jelent mindig az, amit a másik durva visszalépésnek érez. Szekeres László, a régész szerette, zsigereiben szerette a várost, Szabadkát, szerette azt a dögvészes színházat is, de megvetette azokat, akik vad örömmel lubickoltak a „szabadság” adta lehetőségek nem mindig tiszta vizében, attól sem zavartatva, hogy leverte a gyanús értékű plecsnikkel mű-hitelesített kényszeregyenruhákat, ízléstelen, morál nélküli meztelen csapkodásukkal mások egyre szomorúbb szemébe fröcskölik a sarat.
Szekeres László Szabadkán született. Nézett, figyelt. A múlt tapasztalataiból táplálkozó bölcsességgel szemlélte, hogyan fordul át a múlt lassan egy másik múltba. Tevékenyen élte meg a változó jelent, s megpróbálta a saját, valamint a város jövőjét és környezetünk jövőjét buzgó-igazi hittel építgetni.
Már régen nincs közöttünk az az ember, aki annyit tett Szabadka városának és környékének helytörténeti, helyismereti megismeréséért, felfedezéséért. Nyelvész is volt, régész is, még földrajzkutató is, de ha megkérdezték, hogy mit csinál, mivel foglalkozik, mindig röviden azt válaszolta: „Én régész vagyok! Egy ember, aki a múltból üzen a mának, aki szeretné megmutatni a városnak, miért szép szeretni és becsülni, tenni valamit”. Érthetően, tisztán, átszellemülten beszélt mindig hallgatóságának. Komoly-szép felnőtt arccal, ünneplőbe öltöztetett szívvel és lélekkel továbbéltette a nemes hagyományokat, barátságosan összeférve az esetenkénti csínytevésekkel: a tisztességes kíváncsiság útkereséseivel.
A szabadkai Városi Múzeum első direktora, Schulman Imre tette lehetővé, hogy a minden iránt érdeklődő fiatalember, Szekeres László a tanulmányait a szlovén fővárosban végezhesse. A szlovénul kezdetben alig tudó fiatalember gyorsan feltalálta magát új környezetében. 1957-ben Sreck Brodar professzor hűséges tanítványaként diplomázott őstörténetből a ljubljanai Bölcsészettudományi Egyetem Régészeti Tanszékén. Visszatérve szülővárosába néhány évig tiszteletdíjasként dolgozott a múzeumban, s egy újjáépülő metropoliszról álmodozott nagy-nagy magányában. Nem szökött a vészhelyzetek elől: tudta, az élet mindig nyitva áll előtte, mehet előre és vissza. 1960-ban választották meg direktornak (miután Schulman Imre távozott a munkahelyéről). Szekeres László óriási lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, sokat akart elvégezni, mint az az ember, aki tisztában van vele, hogy csupán egy életet ajándékozott neki asors, egy élet pedig gyorsan elröppen. Folytatta elődjeinek munkáját a helytörténeti múzeumban. Az archeológián kívül a néprajz, a természettudomány, a kultúrtörténet, a numizmatika és a művészettörténet is érdekelte, annak múltja és jelene, jövője is természetesen.
Volt városi tanácsnok, több bizottság tagja. Kapcsolatot teremtett a szegedi Móra Ferenc Múzeummal. Elérte azt is, hogy a washingtoni Smithsonian Instritution több ásatást segítsen anyagiakkal a Vajdaság területén. Csalódott volt akkor, amikor a Városházát átminősítették kultúrotthonnak (egy ostoba „kultúr(a)rendezési” terv alapján). Ekkor átadta a székét másoknak, lemondott direktori állásáról. Ezután idejét a régészetnek és a helyismereti kutatásnak szentelte. Sok-sok tennivalója akadt, mert Észak-Bácskában egymás után fedezték fel a régészeti lelőhelyeket. Számtalan régészeti feltáráson dolgozott itthon, valamint Németországban és Magyarországon. Szaktanulmányokat, népszerű tudományos és ismeretterjesztő írást adott közre. Az újvidéki dicstelen joghurtforradalom után a politikai életbe sodródott. Alapítója volt a VMSZ-nek. 1997. december 19-én a Városháza nagytermében szólalt fel utoljára...
    BARÁCIUS Zoltán     (Megjelent: 2006. március 15.-én, a Hét Nap c. vajdasági hetilapban)